Amikor általános iskolás voltam, készülődés közben reggelente mindig rádiót hallgattam. Talán azért, mert akkor még elviseltem ezeket a zenéket, amik a rádióban mennek. Most már egyáltalán nem hallgatok rádiót. Mindig ugyanazok a zenék mennek, unalmas dolgokról beszélnek a műsorvezetők és ugyanazokat az unalmas híreket mondják el reggeltől estig. Teljesen más a zenei ízlésem, de sosem szoktam fikázni azt, ami nem tetszik nekem. Maximum magamtól nem hallgatom meg őket, de sosem szoktam mást kritizálni azért, mert nem azt hallgat, amit én. És pont ezért nem hallgatok rádiót sem, mert nekem az nem szórakozás.
Mióta apukám rájött, hogy ha a pendrive-ot bedugja a rádióba az autójában, akkor tud azon is zenét hallgatni, azóta ő sem hallgat sosem rádiót az autójában. Mindig megkér, hogy tegyek neki zenét a „csodadobozára”, mert már unja a zenéket a kocsiban. Ilyenkor mindig új zeneszámokat kap a „csodadobozra”, és másnap már üvölteti is a metált a kocsijában. Merthogy ugyanazt hallgatja, amit én. Imádja azt a zenét, amit én hallgatok, így sosem volt még rá panasza, hogy milyen zenéket adok neki.
Anyukám már más eset. Ő teljesen mást hallgat, mint mi és ő bírja a rádiót is. Főzés közben gyakran hallgat rádiót és énekelget ő is. Még akkor is, ha azt se tudja, milyen zene megy. De legalább elfoglalja magát és nem unatkozik krumpli pucolás közben sem. Kevés embert ismerek már, aki rádiót hallgat, inkább internetről nyomja a zenét és azt hallgatja. Fogadjuk, hogy ha ma hazamegyek, anyukám megint a konyhában fog énekelni!